Mostanság egész  ritkán ébredni fel hajnal kettőkor az őskaján hörgő diadalüvöltésére, hogy "Ohh my God, oooh my Goooooooooood!" Azelőtt halálra válva riadtam fel, mire félálomban végre lenyugodtam, hogy semmi baj, csak jó nekik. Éljenek a felső szomszédok!

Így, éjszakai szívrohamok nélkül reggel egész könnyen kipattanok az ágyból. Vidoran elindulok az italboltba valami rostosért, de már ha lemegyek, viszem a szemetet is. Hát kint van a kuka, csurig tele, mellette jó sok csomag, én is odarakom a miénket. Rámdörren egy tag, hogy ne rakjam már oda. Nézek a kukából már-már kibucskázó dobozokra, mondom:

- Akkor hova?

- Hát nyomd lejjebb! - elkezdi szuszakolni, a nőci mellette segít pakolni, közben a fazon oszt, hogy így nem viszik el a kukások, és hogy mindig ő szedegeti. Közöltem vele, hogy nem tudtam, hogy így nem viszik el. Gondoltam ettől hátha észbe kap, és nem rajtam éli ki a frusztrációját. Meg segítettem is belepasszírozni a többi zacskót. Még a nőci is hozzátette békítő hangsúllyal, hogy lehet, ki kellene írni a lépcsőházba. De faszikám tovább nevel, hogy miért, ahol eddig laktam ott hogy csináltam? Na itt fordultam sarkon és hagytam ott őket szó nélkül, van nekem apám, aki neveljen, ez a majom meg vegyen magának  cserepes virágot, ha ennyire környezetépíthetnékje van.

Elhaladok az utcán a ki tudja mire szolgáló bódé mellett, aminek az oldalán egy Kétfarkú kutya párt űrállomásos plakát lapul. Egy munkás tanácstalanul vakarózva olvassa. Megnézném a fejét szemből.

A  néni megint kint napozik macskástul a sarokház oldalában, mikor eljövök mellette, rámosolygok, mert már annyira hozzátartozik az utcaképhez, ha kinézek az ablakon, hogy eszembe se jut, hogy én az ő utcaképéhez már nem biztos...

Átmegyek az italboltba, oda meg bezáródtunk. A boltos nő  meg a másik véglet, hisztérikusan nevet, ráadásul totál meg van zavarodva: Mikor kulccsal se nyílik az ajtó, bevisz minket a raktárba, hogy majd a hátsó ajtón. Közben rádöbben, hogy azt meg kívülről kell kinyitni. Hisztérikus vihogás, az előttem vásárló frigid dáma látványosan türelmetlen, én próbálom oldani a feszkót, a munkások meg azzal poénkodnak, hogy jó lesz ez, van mit inni.

Végül a zálogban maradt sörére kint várakozó kollégájuknak adtuk ki a kulcsot, amit nem kis erőlködés árán sikerült leszedni a csomóról, hogy kiférjen az ajtó alatt. Persze mehetnék nagyasszony ötlete volt, hogy szedjük le, de a gyakorlatot már átengedi az önként jelentkezőknek, merthogy neki esetleg letörik a körme.

A kolléga a nap hősévé lép elő, a sötét raktárból kilépve már-már úgy tűnik, glóriát von feje fölé a lebukó nap, én pedig kelletlenül oldalgok el a hirtelen szerzett bajtársak mellől. Közben hallom az érkező új vásárló hitetlenkedését: - De komolyan? De most tényleg? - gondolom az extrovertált eladóasszisztens máris mesél...

Ismét elhaladok a kuka mellett, s úgy érzem, ebbe a tíz percbe több nem is fért volna bele. Gyorsan fel is megyek, nehogy elüssön egy biciklis, vagy megpillantsam álmaim férfiját kócos hajjal, zöld kabátban és borostásan.